Két ember ül este a konyhaasztalnál, és mindkettő ugyanolyan kimerült. Az egyik három hónapja készül egy vizsgára, ami után más munkát kaphat. A másik három éve jár be egy munkahelyre, ahol már régen feladta, hogy bármin változtasson. Ha megkérdeznéd őket, hogy vannak, mindketten ugyanazt vagy hasonló a szavakat használnának, és a testük is nagyjából ugyanazt csinálná: rossz alvás, feszes váll, indulatok, egy tompa érzés legbelül, hogy ez így nem mehet sokáig.
Ugyanakkor az egyik személyt ez a helyzet minden nap egy kicsit többé teszi. A másikat minden nap egy kicsit elfogyasztja.
Belülről nézve a kettő helyzet alig különbözik és innen indul az egész probléma..
Selye János, aki a stresszkutatást elindította, két külön definiciót határozott meg ezekre a helyzetekre. Az eustressz az a terhelés, ami egy kicsivel a mostani teherbírásod fölé tolja a szervezetedet, aztán elenged. Kellemetlen, de van iránya, és a tested tud mit kezdeni vele. A distressz az, ami nem enged el. Egy kapcsolat, amiben minden beszélgetés ugyanabba a falba fut. Egy munka, aminek nincs se értelme, se vége. Egy élet, ami nincs összhangban azzal, aki vagy.
A gyakorlatban az a nehéz, hogy egy adott helyzetet szinte mindig utólag tudunk valamelyik katagóriába besorolni. Visszanézve mindenki tudja, melyik nehéz időszaka építette és melyik emésztette fel. Közben viszont, amikor éppen benne ülsz, csak annyit érzékelsz, hogy nehéz. A szenvedés nem hozza magával a saját címkéjét, és csak tudotosságal vagy külső seígtséggel lehet jól átlátni.
Ami e helyzetet nehezíti, hogy a kultúránk arra tanít, hogy a distresszt eustresszként értelmezzük újra. Distressz helyzetekre sokszor tévesen a következő szavakat mondjuk: kitartás, elhivatottság, felelősség. Aki hosszú éveken át visel valami elviselhetetlent, azt nem sajnáljuk, hanem tiszteljük. Ez pedig azt jelenti, hogy a saját károsodásod folyamatos jutalmazásban részesül, miközben zajlik. Nem csak azért nem veszed észre, mert nehéz észrevenni. Azért sem veszed észre, mert azonnal kapsz érte valami jutalmat, akár csak egy mondatot magadtól: hogy erős vagyok, ezt is kibírom.
A terápias folyamat egyik legnehezebb felismerése elfogadni, hogy a szenvedésed egy részét te tartod életben azzal, hogy értelmet adsz neki. Nem az történik, hogy a helyzet értelmes vagy van objektív remény, hanem az, hogy értelmet keresel bele, mert értelem nélkül elviselhetetlen lenne, hogy ennyi ideje csinálod. Aki a rossz házasságát a gyerekekkel indokolja, aki a kizsigerelő munkahelyét a szakmai fejlődéssel, az nem azt a kérdést válaszolja meg magának, hogy jó-e ez neki, hanem azt, hogy hogyan bírja tovább folyttatni.
Hogyan lehet mégis beazonosítani a helyzeteket? Ha az érzés nem árulja el a különbséget, akkor valami másból kell tájékozódni. Nem arra figyelj hogy mit érzel, hanem arra, hogy milyen elemekbő épül fel a helyzet, amiben vagy. Három kérdés elég hozzá.
Az első: van-e vége? Nem az a kérdés, hogy könnyebb lesz-e, hanem hogy létezik-e időpont vagy feltétel, aminél ez az állapot lezárul. Az eustressznek horizontja van. A vizsga megvan, a költözés véget ér, a csecsemő átalszik egy éjszakát. A distressznek nincs horizontja, csak ismétlődése. Ha nem tudsz válaszolni arra, hogy mikor és mitől ér véget, akkor nagy valószínűséggel nem egy szakaszban vagy, hanem egy állapotban.
A második: Tudod befolyásolni a helyzetet? Nem a teljes kontrollról van szó, azzal senki nem rendelkezik. Azt kell magadnak megválaszolni hogy a cselekedetid megváltoztatják-e valamennyire a kimenetet. Ha ugyanaz az erőfeszítés egyszer jutalmat hoz, másszor büntetést, teljesen kiszámíthatatlanul, az a legrombolóbb elrendezés, amit ismerünk. A tehetetlenség érzését nem a nehézség szüli, hanem az, hogy a saját cselekvésed és a következmények között megszakad a kapcsolat.
A harmadik: Tudsz-e valamiből visszatöltődni? Ez a legkönnyebben ellenőrizhető. Figyled meg, egy szabad hosszú hétvége, egy szabadság után hogy vagy. Ha egy kis szünet vagy néhány pihenőnap után, adott helyzet könyebb, érezhetően közelebb kerülsz magadhoz, akkor terhelésben vagy. Ha a szabadság vagy szünet sem mozdít semmit, vagy ha a visszaérkezés után három nappal pontosan ott vagy, ahol elmentél, akkor az már nem terhelés, hanem kár.
Ha mindhárom kérdés ugyanabba az irányba mutat, azzal kezdeni kell valamit. De nem azt, amit a szomszédasszonyok szoktak javasolni.
A "menekülj onnan, amilyen gyorsan tudsz" nagyon jól hangzik, de a legtöbb embernek használhatatlan. Van hitel, van gyerek, van beteg szülő, van egy szakma, amit tíz év alatt épített fel valaki. Aki nem tud kilépni, annak ez a tanács nem szabadságot ad, hanem egy újabb bűntudatot amellé, ami már megvan.
A használhatóbb megoldás az, hogy a ha először tudatosan felismerjük a helyzetet és megpróbáljuk megváltoztatni. A legtöbb helyzetben nem a helyzet ténye termeli a károsodást, hanem az, hogy azt érzed és elhiszed nulla befolyásod van rá. Kimondani valakinek, hogy mi az, ami így nem jó, még akkor is elmozdít valamit, ha nem változik meg tőle. Kijelölni egy határidőt, ameddig ez még így mehet, más állapot, mint a végtelen. Egyetlen döntést a sajátodnak tartani abból, ami veled történik, már kiszámíthatóságot ad ott, ahol eddig nem volt.
Egy dolgot viszont fontos külön kimondani. Az, hogy nem tudsz aludni, pedig teljesen kimerült vagy, hogy tehetetlennek érzed magad, és hogy semmi nem számít, amit teszel, nem csak a rossz körülmények tünete lehet. Ugyanez a három jel írja le a depressziót, a kiégést és a szorongásos zavarokat is. Ezeket nem lehet egy cikk alapján szétválasztani, és nem is szabad. Ha magadra ismersz bennük, az nem életvezetési döntés kérdése, hanem az a pont, ahol érdemes szakemberrel beszélni.
A konyhaasztalnál ülő két ember tehát ugyanazt érzi. A különbség nem az érzésben van, hanem abban, hogy az egyiknek az állapota valahonnan valahová tart, a másiké pedig csak fennáll, reménytelnül
Ezért nem az a jó kérdés, hogy mennyire nehéz. Hanem ez:
Ami most szenvedést okoz neked és legbeül átmeneti helyzetnek hiszel, az mióta tart?
Bor Zoltán
