Sokan úgy érkeznek egy terápiás folyamat elejére, hogy megfogalmazzák: boldog szeretnék lenni. Érthető kérés, és jó szándék van mögötte, mégis érdemes megállni egy pillanatra annál a kérdésnél, hogy mit is kérünk pontosan, amikor ezt kérjük.
A boldogság ugyanis nem állapot, hanem jelzés. Az idegrendszer akkor küldi, amikor valami jó történt: amikor elértünk valamit, kaptunk valamit, közelebb kerültünk valakihez. A jelzés dolga az, hogy megerősítsen egy irányt, aztán elhalványuljon, és átadja a helyét a következő ingernek. Ezt a jelenséget hedonikus adaptációnak nevezi a pszichológia. Az új lakás, az előléptetés, a régóta vágyott kapcsolat néhány hét vagy hónap alatt visszaáll a megszokott érzelmi alapszintre. Nem azért, mert valami elromlott, és nem is azért, mert rosszul választottunk. Egyszerűen így működik az érzelmi rendszerünk.
Ebből következik valami, amit a modern önsegítő tanfolyamok ritkán mondanak ki. Ha a boldogságot úticéllá tesszük, olyasmit tűzünk ki célként, ami természeténél fogva nem tartható fenn. Illékony. A hosszú távú vizsgálatok azt mutatják, hogy akik elsősorban a boldogságot mint elérendő célt tűzik ki, gyakran boldogtalanabbak, mint akik kevésbé figyelik magukat ebből a szempontból.
Ennek egyik magyarázata egyszerű: aki folyamatosan méri, hogy elég boldog-e, az minden élményét ehhez a mércéhez viszonyítja, és így az élmény közben is az eredményt figyeli. Miután pedig eléri, amit akart, és a jelzés mégis elhalványul, könnyen jut arra a következtetésre, hogy vele van a baj.
Így alakul ki egy jellegzetes körforgás: rövid elégedettség, majd üresség, majd egy új cél, amitől most már tényleg más lesz.
Ez nem azt jelenti, hogy a boldogság nem számít, vagy hogy fel kellene adni. Inkább azt, hogy nem elsődleges célként érdemes kezelni, hanem melléktermékként. A boldogságot nem hajszolni kell, hanem hagyni, hogy bekövetkezzen, és ez akkor történik meg, amikor van elég okunk arra, hogy boldogok legyünk.
Az önismereti munka ezért ritkán a boldogság előállításáról szól. Sokkal inkább arról, hogy világosabban lássuk, mi az, ami valóban fontos nekünk, és az milyen irányba visz. Ez a kérdés kevésbé csábító, mint a boldogság ígérete, de tartósabb választ ad.
Bor Zoltán
